Ezen a héten Lindner úr egyik lánya, Stephanie Szatmárnémetiben járt, látogatást tett az alapítványnál, a polgármesteri hivatal munkatársaival tárgyalt, de szakított időt egy találkozásra is a Szatmár.ro munkatársaival, melynek során az alábbi interjú jöhetett létre.
Melyek lesznek azok a fő irányvonalak, amelyekre a jövőben is koncentrálni fog a Lindner család, illetve az alapítvány?
A napokban találkoztunk a szatmárnémeti polgármesteri hivatal néhány képviselőjével (Maskulik Csaba városmenedzserrel, Kovács Máté megyemenedzserrel és Kinál Mártával, a megyei tanács nemzetközi kapcsolatokért és kommunikációért felelős munkatársával) és beszélgetésünk során meglepve tapasztaltuk, hogy nagyon hasonlóan gondolkodunk, és mindazok a felvetések, amelyek fontosak a város és a megye számára, ugyanúgy fontosak az alapítvány számára is: azaz a fiatalok ösztönzése, és egy erős régió kialakulásának előmozdítása. Mindenkinek az a célja, hogy a fiatalok egy gazdaságilag erős régióban éljenek, ahol jól érzik magukat.
Ezek milyen konkrét programokban nyilvánulnának meg?
Például szeretnénk olyan alkalmakat teremteni a fiatalok számára, ahol meggyőződhetnek arról és megtapasztalhatják azt, hogy minden gyereknek jó volna találkozni technikai, ügyeskezűséget segítő tevékenységekkel. Természetesen mindenkinek lehetnek nagyratörő álmai, lehetnek orvosok, jogászok, stb., de soha ne feledjék el, honnan jöttek. Tartsák értéknek ezt, hiszen erre épül a társadalom is. Fontos az, hogy találkozzanak ilyen jellegű tevékenységekkel.
A Linder család egy németországi modellt követ, vagy saját meggyőződésük az, ami mentén folytatják a munkát?
Ez egy olyan felismerés, amit mind a család és mind az alapítvány megtapasztalt: miszerint ma a gyereket a rendszer arra ösztönzi, hogy tanuljon, vizsgázzon, és így tovább. De emellett fontos az is, hogy az emberek rájöjjenek, szükség van szakemberekre, akik az alapokat is ismerik. Mert mindig lesz szükség mezőgazdasági tevékenységre, mert élelmiszer nélkül nem tudunk fennmaradni. De szükség lesz olyan szakemberekre, akik fel tudnak építeni házakat, vagy el tudnak végezni egy-egy adott feladatot. De ha csak az elidősödő generációra gondolunk, mindig lesznek olyan idősek, akik gondozásra szorulnak. Ezeket a munkákat el kell tudja végezni a helyi közösség. Rá kell jönnünk, hogy ez nem csak feladatunk, de felelősségünk is. Hiszen ezáltal saját gyermekeinkre, unokáinkra is gondolunk.
Ugyanakkor azt is megfigyeltük, hogy egyre inkább háttérbe szorul az irodai munka. Ezeket a digitális technika javarészt meg tudja oldani, így ez a feladatkör a háttérbe szorul, sokkal fontosabb az, hogy legyen olyan, aki értsen a szakmákhoz. A szakmai tudásnak értéke van.
A diákok többsége még ma is elméleti oktatást biztosító középiskolába vágyik. Hogy látja szakemberként, hogyan lehetne a fiatalok számára vonzóbbá tenni a szakiskolák közegét?
Ez egy olyan dolog, ami nem megy egyik napról a másikra. Ez egy hosszas folyamat. De ennek alakításában nagy szerepük van azoknak, akik megszólalnak a társadalomban, akik hangot adnak annak, hogy mi az érték. Gondolok itt elsősorban a hatóságokra, akik zászlójukra kellene tűzzék azt, hogy ha valaki szakmát tud, az a közösség számára fontos lesz.
Például az idősgondozás. Eddig is létezett ez a szakma, viszont a világjárvány idején különösképpen felértékelődött. Az idősek védelme különösen fontossá vált az elmúlt közel két év során, és amikor egy vezető úgy nyilatkozik az idősgondozókra utalva, hogy „ti vagytok a hőseink, milyen jó, hogy vagytok”, megerősíti az emberekben azt, hogy a szakmára igenis szükség van.
Véleményem szerint a munkások valóban hősök, hiszen munkájukkal előmozdítják egy közösség és egy régió életét. De nem csak az munkájuk gyümölcse az, ami érték, hanem adót is termelnek, amit a hatóságok visszaforgathatnak a vidék fejlesztésébe.
Viszont egy szakma elsajátítása csak az első lépcsőfok. De én mindig azt mondom a fiataloknak, hogy nyugodtan legyenek becsvágyóak, ismerjék meg az adott szakmát alaposan, legyenek annak mesterei, és érjenek el magasabb szinteket, és legyenek vezetők, hiszen rájuk is szükség van. Kellenek az olyan jó menedzserek, akik végigjárták ezt a ranglétrát, és helyt tudnak állni nem csak vezetésben, de szakmaiságban is. Példának okáért egy olyan vezető, aki belülről ismer minden fázist, egészen másképp áll hozzá a munkatársaihoz, megértőbb, jobb stratéga, ezzel pedig az egész vállalkozás sikerének kulcsa lehet.
Kihívásnak éli meg, hogy miután Lindner úr úgyszólván nyugállományba helyezkedett, Ön az egyik azoknak, akik átveszik a Linder család és az alapítványok irányítását?
Mi négyen vagyunk nővérek, és már egészen kicsi korunk óta elkísértünk édesapánkat utazásaira, így mindig mellette voltunk és megtanultuk, hogyan is működnek az ezzel járó dolgok. Mi ezekbe a témákba nőttünk bele, és értettük, hogy beszélni kell ezekről. Mostanában édesapánk kevesebbet utazik, így ezek a feladatok ránk, fiatalabbakra hárulnak. A Lindner-csoportban szinte minden feladatot újraosztottak. Mind az alapítványok, mind a cég ügyeit a testvérek, azok férjei, ritkább esetekben külső munkatársai látják el. De édesapámat még mindig minden érdekli, és biztos vagyok benne, hogy amikor Szatmárról hazatérek, részletesen be kell majd számolnom a látogatás eseményeiről (mosolyog).
Elégedetten tekint vissza a Lindner család az elmúlt 20 évre, annak fényében, amit sikerült elérni Szatmár megyében?
Ha csak a városképre nézünk, nyilvánvalóak a változások és az élet jobbra fordulása az elmúlt bő két évtized alatt, aminek nyilvánvalóan nagyon örülünk. El kell mondanom, hogy valóban egy folyamatos kihívást éltünk meg, hiszen mindig más és más feladatokkal kellett szembesülnünk. Míg az elején a hajléktalanokkal kellett foglalkoznunk, vagy éppen szociális tömbházakat felújítanunk, illetve lakótereket biztosítanunk, időközben elkezdhettünk foglalkozni a fiatalokkal is, és lám mára ez különös hangsúlyt kapott. Az ifjúsággal való foglalkozás és az ő esélyeiknek az erősítése a mi aktuális témánk. Mert új időkhöz új megerősítések kellenek.
A Lindner család kötelékében a világ más pontjain is működnek a szatmárihoz hasonló alapítványok?
Igen, a romániai és a németországi alapítványokon kívül Ugandában, Kampalában is jelen vagyunk egy szintén gyermekeket megsegítő programmal, tudniillik az ország sajátossága, hogy az általános iskoláért fizetni kell. Mi megteremtjük ennek feltételeit, és fizetjük az oktatást azok számára, akik tanulni akarnak. Ettől fejlődik a társadalom.
